AZ OLVASÓHOZ

Magyarországon 2002 óta olvasható, hozzáférhető a Hungár naptár című könyvem, amelyben kétségbe vontam a hagyományos kronológia helyességét. Hipotézisem szerint, a julián naptár kezdése 200 évvel közelebb van hozzánk, tehát valahol az időtengelyen 200 kitalált történelmi év lappang.
A 2004-ben megjelent angol-magyar kiadásban a juliáni naptárkezdés időpontját napra pontosan meghatároztam; i.sz. 154. január 1., vagyis CE 154!
A 154-es kezdődátum igazolására további könyveket jelentettem meg, de nem túl nagy visszhangot keltettek a tudomány berkein belül.
Sokan nem tudják, hogy a történelmi kronológia megalkotásánál a legfontosabb szerepet a történelmi nap- és holdfogyatkozások játszották, hiszen matematika és csillagászat nélkül a történelem zűrzavar volna, s a capitóliumi ludak a szedáni kapituláció mellett foglalnának helyet.
Az akadémikus tudományok is erre a módszerre esküsznek, és azzal nyugtatják a kedélyeket, hogy 2800 évre visszamenőleg biztos a kronológiánk. (Így tanítják az iskolákban.)
Ma ennek az akadémikus magabiztosságnak a legfontosabb bizonyítéka egy agyagtábla amelyet i.e. 763-as évre azonosítanak (tévesen) a csillagásztörténészek, vagy történészcsillagászok.
A késő babiloni csillagászok a „Szeleukida kóddal” üzentek az utókornak, a tábla megtalálóinak, de azok tévesen dekódolták.
Ebben a dolgozatban a hagyományos kronológiát alátámasztó új „csodafegyvert” az agyagtáblákat veszem górcső alá, és az általam megfejtett „Szeleukida kóddal” értelmezem is azokat.


A MEZOPOTÁMIAI TÁBLÁCSKÁK

A kínai Jangce és Huangho, az indiai Indus és Gangesz, valamint az egyiptomi Nílus folyó völgyén kívül a mezopotámiai Tigris és Eufrátesz völgye volt az emberi civilizáció egyik legősibb tűzhelye. Ötezer esztendeje, hogy itt az első államok kialakultak. A 19. században ezeken a helyeken végzett ásatások gazdag eredménnyel jártak. A régészek több tízezer, valamilyen ősi írásjelekkel telerótt lapocskákat találtak, amelyet ma agyagtáblának nevezünk.
Vizsgálódásunk szempontjából kizárt bármiféle hamisítás lehetősége, hiszen amikor azok a múzeumokba kerültek, még nem tudták őket olvasni, vagy pontosabban értelmezni. A 19. század végére az ékírásos táblákat el tudták olvasni, és képesek voltak azokat értelmezni is.
Tárgyunk szempontjából a csillagászati tartalmú agyagtáblák fontosak, azon belül is a Szeleukida és a pártus Arszakida éra időszakában keletkezett feljegyzések.
Ezek feldolgozása J. Epping és J.N. Strassmaier nevéhez fűződik.
E két szerző helyesen határozta meg a bolygók neveit és az állatöv jegyeit, és ezzel utat nyitottak a csillagászati szövegek megfejtéséhez.
Sajnos a ránk maradt leletek rossz állapotban vannak. A tökéletes megfejtéshez szükséges lépések hiányoznak.
Bármennyire bíztatják magukat a tudósok, a szaknyelv értésében is vannak nagy hiányosságok.
Az Osztrák Tudományos Akadémia és Hermann Hunger jóvoltából ma bárki tanulmányozhatja ezeket a csillagászati szövegeket angol fordításukkal egyetemben.
A babiloni időrend a 20. század elején közmegegyezéssel elfogadásra került, így a Szeleukida éra 311/312-es éve az i.sz. 1-es (CE 1) évnek felel meg.
Ennyi talán elegendő bevezetésként az agyagtáblákról, amelyek nemcsak a hagyományos kronológia, de a Hungár naptár „csodafegyvere” is. Ennek eldöntése az olvasóra hárul.


A CSILLAGÁSZATI TARTALMÚ AGYAGTÁBLÁK ALAPOSABB VIZSGÁLATA

Hermann Hunger alapos kutatásainak köszönhetően 1996-ban megjelent Bécsben az „ASTRONOMICAL DIARES AND RELATED TEXTS FROM BABYLONIA” című agyagtábla gyűjtemény, és azok fordítása a Kr. E 164 és Kr.e. 61 közötti időszakra.
Tekintélyt és tiszteletet parancsoló munka, amely Abraham J. Sachs életművét is magában foglalja.
A külön kötetben megjelentetett fényképek és néhány kézzel másolt átírat nagymértékben hitelesíti a kiadványt.
Kézbe véve a több mint 500 oldalas kötetet, mohón keresni kezdtem a datálásokat, hiszen a különféle cikkekben, publikációkban szinte csak arról olvashatunk, hogy ez és ez az agyagtábla ilyen és ekkori eseményről tudósít Kr. Születése előtt, akárhányban.
Ehhez képest találtam csillagászati naplókat, amelyeknek tartalmát megfeleltetik egy visszaszámolt csillagászati helyzethez, természetesen a julián naptárból átszámított Szeleukida érának.
Az átszámítás kulcsa a már említett
i.sz. 1 (CE 1)=311/312 SE

Egy kezdő példával illusztrálva a BM 45615-ös tábla a Kr. E. 164-es (-163) csillagászati helyzetet tükrözi, amely fenti átszámítással SE 148 II és III hónapnak felel meg. (Id. mű, 6-9. old.)
Hogy jól értse az olvasó, a tábla nincs datálva, sehol nem olvasható rajta, hogy a Szeleukida éra 148. éve, ennek ellenére azt akarják velünk elhitetni, hogy tényleg az, mert a tábla tartalma a Kr. E. 164. évnek (is) feleltethető meg.
Ez a körkörös bizonyítás tipikus esete, hiszen a feladat az lenne, hogy megállapítsák, az i.sz. 1-es csillagászati év milyen átszámítási kulccsal feleltethető meg, a Szeleukida érának, azaz hogyan szinkronizálható azzal. A tudósok megelőlegezik a bizalmat önmaguknak, és abból a (téves) feltevésből indulnak ki, hogy az SE 311/312-es év minden gond nélkül megegyezik az i.sz. 1-es csillagászati évnek. A magabiztosságuk olyan mértékű, hogy észre sem veszik, hogy átugrottak egy logikai lépcsőt.
A táblát magyarázó datálás rovatban ezt tudtunkra is hozzák, miszerint a Mars és Vénusz láthatatlansága az indok, amelyet jól kiegészít a Hold pozíciója. Ez csak a Kr. E. 164. évre bizonyíték, amelyet egy pillanatig sem kívánok kétségbe vonni. Ettől még igaz lehet ez a csillagászati égbolt más évre, sőt évekre is.
Nem jobb a helyzetünk akkor sem, amikor egy datálatlan agyagtáblát egy Babilonban nem látható napfogyatkozással, vagy egy holdfogyatkozással próbálnak a csillagászati időtengelyre erőltetni, mint a BM 41462 számú tábla esetében. (10-17. old.)
Babilonban nem látható, vagy rosszul látható napfogyatkozás nagyon gyakori, nem látható holdfogyatkozás pedig szinte félévenként előfordul. Babilonban látható holdfogyatkozás sem túl ritka jelenség.
Nem kívánom kétségbe vonni, hogy a kutatás, így H. Hunger is mindent megtett, a leírt csillagászati égbolt megkeresésére.
A BM 41628-as tábla esetében például átpásztázta a –500 és a 0 évek közötti időszakot, és így jött ki a –163-as év. Ebből alkotta meg az „eredeti” SE 148-as évet. (16-23. old.)

Könyvének 24. oldalán végre ráakadhatunk az első datált táblára.
A BM 33850-es nyilvántartási számú agyagtábla annak ellenére, hogy több darabból lett összeillesztve és repedezett is, jól olvasható.
A legfontosabb számunkra az év és a hónap. Egészen pontosan Antiokhosz király idejében a Szeleukida éra 149. évének V és VI hónapjáról ad leírást.
A szokványos séma szerint a tábla az új hónap 1 napjával kezdi az égboltleírást, amikor röviddel napnyugta után először lett újra látható a növekvő holdsarló.
H. Hunger az olvasók tájékoztatására mellékel fordítása végén egy útbaigazító naptárt, amelyből azonnal látszik az „egzakt” csillagászati azonosítás. Az SE 149-es év V hónap „nulladik” (kezdő) napja julián naptárban kifejezve –162 Aug. 10/11.
Érdekes módon, a táblán, V hónap végén említett napfogyatkozás nem éri el az ingerküszöbét, valószínű azért, mert a korabeli csillagásznak nem sikerült azt észlelnie.
Gyors ellenőrzéssel megállapítható, hogy –162. szeptember 8-án nem is volt esélye arra… (Melléklet N-1)
Az agyagtábla ismerteti a napnyugta és a holdkelés közötti időkülönbséget fokban, és napi bontásban megadja a hízó Hold helyzetét az égbolton a különböző csillagokhoz viszonyítva.
Kicsit egyhangú az ilyen napló, ezért a babiloni csillagászok színesíteni szokták érdekesebb bolygóegyüttállásokkal, vagy egyéb érdekességgel. (Például a Mars akkor kel, amikor a Hold nyugszik, stb.)
Teljesen megértem a tábla fordítójának a problémáját, amikor látja egy bolygó nevét, lát különböző fokokat, de nem tudja, hogy mit is írhatott az a korabeli babiloni megfigyelő. Ha magabiztos lennék a dátumban, elővenném az adott időszakra visszaszámolt programot, és bátran alkotnék…
Így került a fordításba az, hogy a hónap hetedik napján a Mars a Hold közelében van, a következő napon a Vénusz az epszilon Leó csillag szomszédságában… Miközben nem olvasható a táblán ott a Vénusz.
Vizsgálódásom nem kis piti viták generálására készült, hiszen, kis jóakarattal sok mindent lehet beleálmodni a táblába, különösen akkor, ha azonos jeleknek többféle jelentése is lehet.
Tehát nézetem szerint, ez a SE 149-es tábla, 196 évvel későbbi csillagászati helyzetet tükröz, amelyet nagyon könnyű leellenőrizni.
A SE 149. év V hónap „nulladik” napja i.sz. 34. augusztus 3!
Esetemben perdöntő a tábla hátoldalán a harmadik sorban említett napfogyatkozás, amelyet tényleg nehéz lehetett észrevenni. Időpontja i.sz. 34. Szeptember 1! (Melléklet N-2)
De tudtak róla, várták, de túl kicsit „harapott” a Hold helyi idő szerint 13:48 és 15:03 között.
Így 196 évvel később nagyon hasonló volt az égbolt, azzal a különbséggel, hogy mégiscsak volt napfogyatkozás, amelyet nem sikerült észlelniük.
Fentiek alapján látszik, hogy csak olyan datált táblákat érdemes ellenőrizni, amelyek nap- vagy holdfogyatkozást is tartalmaznak.
Szerencsénkre akad pár olyan.

A könyv 34. oldalán kezdődő „BM 36763+36891”-es tábla szintén datált, az év SE 150, a hónapok pedig a következők; I, II, IV, V, VI.
Igazából használható információt csak a tábla hátoldala tartalmaz, mert az jól olvasható. A fentebb ismertetett stílusban tárgyalja a Hold helyzetét napi bontásban július végétől szeptember közepéig. Az SE 150-es év V. hó 13-án holdfogyatkozást jelez, amelyet a megfigyelő valamilyen okból kifolyólag nem látott. (Például felhős volt az ég.)
Ez i.sz. 35. augusztus 7-én éjjel volt, akkor kezdődött, amikor a Hold 25 fok magasan látszott a gamma Capricorni (Bak) közelében.
A hagyományos kronológia szerinti –161. augusztus 14-e még ötletként sem jöhet szóba, hiszen a fogyatkozás nappalra esett.
A pontosan datált tábla szövegét a bolygóállások vonatkozásában angolra fordítója átköltötte a –161. augusztusi-szeptemberi égboltra.
A tábla tökéletesen megfeleltethető az i.sz. 35. július 24. és szeptember 20. közötti időszaknak.
Természetesen az évkülönbség ebben az esetben is 196 év!
Megvonva a mérleget a két datált tábla alapján el kell szomorítanunk az akadémikus tudományok képviselőit, és nézeteik követőit, hogy a Szeleukida éra szinkronizálását 196 évvel elnézték.
Hiába kozmetikázták a nehezen érthető bolygóállásokat 196 évvel korábbi részletekkel, a nap- és holdfogyatkozások azokat egyszerűen félresöprik!
Miután kezünkben van a helyes átszámítási kulcs, a „Szeleukida kód” miszerint az i.sz. 1-es év a Szeleukida éra 115/116-os évével szinkronizál, gyorsabban ellenőrizhetjük H. Hunger „megfeleltetéseit”.
A könnyebb érthetőség kedvéért ezt a kódot más formában is le lehet írni;

SE 311/312=I. sz. 197! (CE 197)

A Hungár naptár 2002-es megjelenése óta tudható, hogy közel 200 év különbség van az időszámítás szerinti (I. sz.) datálás és a Krisztus születéséhez kötött (AD) datálás között. Tehát a „Szeleukida kód” a következő módon is felírható;

SE 311/31=I. sz. 197!=AD 1!

A könyv 58. oldalán egy olyan több részből összerakott táblát ellenőrizhetünk le, amely datált, és napfogyatkozásra is utal.
Nyilvántartási száma; BM 36724+36792+36920
Kicsit meglepőnek találtam, hogy a Szeleukida éra 155. évének I, II, valamint IV, V hónapjaihoz nem csatolták a szokásos naptárat, amely segíti a tájékozódást. Hagyományosan a csillagászati –156-os évnek van megfeleltetve, de a Vénusz járása kizárja ezt.
Minden probléma nélkül megfeleltethető az i.sz. 40-es esztendőnek, amikor a SE 155-ös év Április 1-én kezdődik. (196 év.)
A holdhelyzetek szépen követhetők Április 29-ig, amikor napfogyatkozás lehetne szerencsés helyzetben. De nincs, ellenben a babiloni csillagász megjegyzi, a tábla 15. sorában, hogy 5 hónappal korábban volt ilyen esemény Babilon térségében.
Ennek a napfogyatkozásnak a julián naptárban kifejezett dátuma i.sz. 39. December 4! (Melléklet N-3)

A datált táblák után kutatva, a 142. oldalon egy aránylag jó állapotban lévő kettős datálású táblára akadhatunk, (BM 34050) amely különösen becses számunkra. A kettős datálás azt jelenti, hogy nemcsak a Szeleukida éra szerint, hanem az attól 64 évvel eltérő Arszakida éra szerint is datálva van. A napló az Arszakida éra 107. évére vonatkozik, amely azonos a Szeleukida éra 171. évével. A hónapok is meg vannak nevezve; IX, X.
A tábla terjengős angol fordítása (ferdítése!) gyönyörűen bizonyítja forrását a visszaszámolt –140-es és –139-es csillagászati égbolthelyzeteket. Azok alapján készült a naptári megfeleltetés.
Sajnálatos módon, a babiloni csillagász az i.sz. 56-os év decemberét és az 57-es év januárját figyelte meg és nyomta náddal puha agyagba, emiatt három nagyon fontos helyen ellentmondás keletkezett.
A tábla előlapjának 12. sorában holdfogyatkozást említ, és még azt, hogy 5 hónappal korábban is kellett lennie holdfogyatkozásnak, amelyet nem láttak. Ez a részleges holdfogyatkozás julián naptárban kifejezve i.sz. 56. december 11-én éjszaka volt látható.
A tábla 23. sorában említés van a téli napforduló kezdetéről, amely a IX. hónap 25. napjára esett. Átszámítva i.sz. 56. december 21.
Végtelen szerencsénkre megmaradt a táblán az a részlet is, amely 14 nap eltelte után napfogyatkozást említ, annak ellenére, hogy nem látták meg. Mai visszaszámolással tudjuk, hogy fogyatkozással kelt a Nap, de az mindössze pár percig tarthatott. Időpontja átszámítva i.sz. 56. december 25-e volt. (Melléklet N-4)
Ez a három egymást követő időpont nem reprodukálható 1000 éves időintervallumban, így természetesen a –140 és –139-es évek fordulójára sem. Teljesen megértem a könyv szerzőjének visszafogottságát, hogy nem magyarázza e három nagyon fontos esemény naptári helyzetét az általa rekonstruált időszakban.
A tévesen azonosított napfogyatkozását nagyon jól láthatták a Csendes Óceán térségében… (Melléklet N-5)

Mielőtt rátérnék a kegyelemdöfésre, a két példányban is fennmaradt a Szeleukida éra 177-es évére vonatkozó agyagtáblákra, Ottó Neugebauer „Egzakt tudományok az ókorban” című könyvéből idéznék néhány gondolatot. Az eredeti angol kiadás 1957-ben jelent meg, amikor már mindent tudtak a babiloni csillagászatról.
Szerinte „alig van a tudománytörténetnek még egy olyan fejezete, amelyben olyan mély szakadék volna a korról elfogadott általános kép és a valóság között, amely a forrásanyag részletes tanulmányozása során lassan kibontakozik.” (109. old.)
Epping és Kugler kutatásai, felfedezése nyomán Neugebauer azt tudta leszűrni, hogy a „babiloni csillagászatban a főszerepet a matematikai elmélet játszotta, ellentétben az észlelések igen szerény szerepével, amelyek mesés pontossága mindinkább csak legendának bizonyult.” (109. old.)
Álljunk csak meg egy pillanatra itt; A 20. századra szertefoszlik mindaz, ami a hellenisztikus hagyományokból átszűrődött még a középkorba is? A babiloniak, vagy a kaldeusok nem lettek volna a csillagászat és az asztrológia atyjai?
Kitaláltak volna egy magas szintű csillagászatot pontatlan megfigyelésekkel, puszta matematikára, matematikai elméletekre, alapozva? Képtelenség!
A dolog fordítva működik, nagyon jól tudjuk Francis Bacon (1561-1626) óta.
A középkori skolasztika spekulatív rendszere semmire nem jó, a természetből kell kiindulni, s nem abból, amit a természetről mondanak. Ily módon a megfigyelésnek kell a tudás alapját képezni.
Neugebauer igazából nem érti a megfigyelések pontatlanságának okát, és arra gondolt, hogy a mezopotámiai égbolt közmondásos ragyogása inkább csak irodalmi közhely, mint tényleges valóság.
Neugebauer a babiloni csillagászok „mérési, megfigyelési pontatlansága” okaként a közeli sivatagok feltámadó homokviharait is okolja, amelyek gyakran elhomályosítják a látóhatárt. (110. old.)
„Ez annál is jelentősebb, mivel a babiloni csillagászokat érdeklő események nagy része horizonthoz közeli jelenség volt.” (110. old.)
Legalábbis szerinte.
Tudjuk, hogy a babiloniak nagyon pontos holdnaptárral rendelkeztek.
Ehhez árgus szemekkel figyelniük kellett az újhold utáni holdsarló első megjelenését, a nyugati látóhatáron. Annak magasságát is megmérték napnyugtához képest, és fokokban megadták.
A holdsarló utolsó észlelése az újhold előtt, a keleti horizont felett történt. Elképzelni sem tudom, hogy tapasztalataik és matematikai tudásuk birtokában nagyot hibáztak volna. Ha homokvihar volt, vagy felhős volt az ég, vagy bármi más akadályozta őket, azt a tábláikon jelezték.
A pontos naptáruk a bizonyíték arra, hogy a hold magasságát a horizont felett telihold előtt és után rettentő pontosan megfigyelték, mérték, és az agyagtáblákon dokumentálták.
Ezekből a megfigyelésekből keletkezett a holdelmélet amellyel a Hold és a Nap közötti távolságot határozták meg. Ez a távolság a két égitest egymáshoz viszonyított sebességének függvénye.
Végtelenül leegyszerűsítve a Hold 13 fokot, a Nap 1 fokot halad naponta; így a kérdéses távolság, az ún. „elongáció” 12 fokot nő naponta.
Erre csak úgy lehetett rájönni, ha azt módszeresen, évek sokaságán keresztül mérték. Egy babiloni „skolasztikus tudós” magától ki nem fogja találni. Olyan megoldás még elképzelhető, hogy az UFÓK mondták nekik.
Neugebauer szerint a babiloni mérések pontossága legendának bizonyult. Ezt csak arra alapozhatja, hogy az agyagtáblán szereplő mondjuk 7 fok 20 perc pontosságúnak jelzett megfigyelést nem támasztja alá a 20. századi tudósok visszaszámolása.
De mi van akkor, ha rosszul számoltak vissza a 20. század tudósai?
És mi van akkor, ha téves csillagászati dátumra történt a visszamenőleges megfeleltetés? Ha 196 évvel elnézték?
Általában a visszaszámolás helyességét a nap- és holdfogyatkozások sorozatával szokás alátámasztani. Eddigi példáimból az látszott, hogy baj van azokkal a nap- és holdfogyatkozásokkal.
196 évvel közelebb hozzánk, viszont egészen jól azonosíthatóak.
Nem történt más, mint az, hogy 196 évvel korábbra azonosították a csillagászati eseményeket, és magát a babiloni égboltot a 20. század nagyon magabiztos tudósai.
Miután ez beépült a köztudatba, tudósok, és akadémiák tényként fogadták el, megkezdődhetett a korabeli zseniális babiloni csillagászok vég nélküli szidása. Annak érdekében, hogy a téves azonosítás valamennyire magyarázható legyen, bevetésre került a titokzatos delta-T is.
Régóta tudjuk, ha mellényünket rosszul gomboltuk be, azt bizony újra kell gombolni, és nem a szabót kell okolni.
Soha semmi nem késő, csak újra kell ellenőrizni „Szeleukida kódommal” az egyértelműen datált csillagászati eseményeket, és levonni a megfelelő konklúziót. A kód alkalmazása meglepő „eredményeket” hozott, amelyek forradalmi változást okoznak nemcsak a „történelemtudományban” de a fizikában is.

De lássuk a kegyelemdöfést hozó agyagtáblákat H. Hunger könyvének 192-199 közötti oldalairól.
Nyilvántartási számuk; BM 34669, és BM 34918. A napló az Arszakida éra 113. évére vonatkozik, amely azonos a Szeleukida éra 177. évével.
Annak ellenére, hogy a szerző a –134 és –133-as évek eseményeivel azonosítja az agyagtáblákat, azonosítása nem meggyőző, hiszen a XI. hónap végi napfogyatkozást nem kommentálja. A XII. hónap közepén jelzett holdfogyatkozást igaz azonosítja a –133. Március 10-i holdfogyatkozással, de az a táblán található szövegekből és adatokból ez nem következik.
Én maximálisan megelőlegezem a bizalmat a babiloni csillagászoknak, és abból indulok ki, hogy gondosan figyeltek és mértek, annak érdekében, hogy naptárukat folyamatosan tökéletesítsék, és minél pontosabban legyenek képesek a nap-és holdfogyatkozások előrejelzésére. Amint már említettem, nagyon fontos volt a hónap első napja, amely napnyugtával kezdődött, és az újhold utáni első holdsarló helyzetét írta le.
A starry night pro program szerint 4:27 kor (UT) I.sz. 63. február 17-én volt együttállás és egyben egy napfogyatkozás, így február 18-án volt lehetőség az első holdsarlót megfigyelni, és megmérni, milyen magasan volt a látóhatár felett napnyugta pillanatában.
Visszaszámolással ez 13 foknak jött ki, amely abból adódik, hogy a Nap 17:50-kor nyugszik, a Hold több mint egy órával később 19:03-kor. Egészen mást ír a babiloni csillagász, szerinte 21 fok az igazi…
Ez a 8 fok eltérés mindössze annyit jelent, hogy a Hold 40 perccel később nyugodott le, valamikor 19:43 körül. Egyáltalán nem kell szégyenkezniük a visszaszámlálóknak, 2000 év távlatában nem akkora probléma.
Ez a negyven perc eltérés nagy segítségünkre van a februári hajnali napfogyatkozás babiloni láthatóságának kérdésében, mert a hagyományos visszaszámolással éppen nem láthatták abban a térségben. Ha később nyugszik, akkor később is kel 40 perccel a Hold, és ezzel elhárult a „nemláthatóság” legnagyobb akadálya. Fogyatkozással kelt a Nap.
A babiloni csillagász napi ütemezésben szorgalmasan feljegyezte a Hold helyzetét, azt, hogy melyik állócsillag közelében van, és így jutott el a 12 napig, amikor a Hold nem sokkal napkelte előtt nyugszik. Egészen pontosan 7 fok 20 perc a babiloni csillagász által lejegyzett érték.
A 20. századi visszaszámolás eredménye kevesebb mint 1 fok, úgy számolják, hogy a Hold 6:30-kor nyugszik, miközben a Nap 6:33-kor kel. Ez az állapot azt jelenti egy mai csillagásznak, hogy nemsokára Hold Föld Nap együttállás következhet be, még ha azt Babilonban nem is látták. És tényleg, leellenőrizhető, hogy helyi idő szerint 11:32-től 14:26-ig a Föld árnyéka rávetődik a Holdra, de azt csak a Föld túloldalán, mondjuk Amerikában láthatták. Napnyugtakor –18:00 óra-
Babilonban a Föld árnyéka már túl volt az éppen kelő Holdon.
A babiloniak nem ismerhették a 20. századi visszaszámlálást, ők az égboltról tájékozódtak. Ezért írták, hogy holdfogyatkozást észleltek, közvetlenül a fokadatok megadása után.
Teljesen hihető az, hogy estefelé holdfogyatkozás következik be egy hajnali 7 fok 20 perc Holdállás után. Ehhez nem kell mást tennie a Holdnak mint a már jelzett 40 perccel előbb nyugodnia reggel, és természetesen ugyanennyivel előbb kelni napnyugta környékén. Így a kelő Hold és a Földárnyék 18:00 óra után összetalálkozik, magyarán Holdfogyatkozás történik.


UTÓSZÓ

A datált agyagtáblák ellenőrzését a „Szeleukida kóddal” bárki folytathatja, az eredmény mindig ugyanaz lesz. Ha a hagyományos időrendben nincs holdfogyatkozás, de az agyagtábla kifejezetten említi, akkor „prediction” esete áll fenn. Az esetek 50 százalékában természetesen van holdfogyatkozás, olyankor jó az „Observation” természetesen a babiloni csillagászok kapitális mérési hibájával.
Hogy jól értse az olvasó, 196 évvel minden esemény el van csúszva, egyetlen nap- vagy holdfogyatkozás sem stimmel, csak ráerőltették azt a bizonyos mellényt, szerintem kényszerzubbonyt.
És ez ma a modern tudomány, az asszirológia, és az azt igazoló csillagászati kronológia! És ezekből a téves adatokból számolják a fizikusok a delta-T értékét.
A Hungár naptár megjelenését követően volt kisebb pánik a magyar csillagászok körében, de Keszthelyi Sándor higgadt kritikájával megnyugtatta az aggódókat.
Mivel az akkori könyvemben vizsgált 24 napfogyatkozás nem mindig azonos időtávolságban volt az általam tévesnek minősített történelmi napfogyatkozásoktól, eredményeimet nem tudta bizonyítékként elfogadni. (Az nem volt elfogadható érv, hogy a vizsgált napfogyatkozások idején az emberiségnek még nem volt kialakult egységes rendszerű kronológiája.)
Ebben a rövid dolgozatban nem róható fel nekem a 2003-ban jelzett hiányosság. Egy zárt kronológiai rendszerben, a Szeleukida érában, mindig 196 év távolságban találhatók csillagászati eseményeim a tévesen azonosított nagyon sántító megfeleltetésekhez képest. A durván 200 évnyi időcsúszás a történelemben újólag bizonyítást nyert, már nemcsak a tavaszi napéjegyenlőségek visszaszámolásával, hanem a „Szeleukida kóddal” is.
Hogyan tovább, kérdezheti az olvasó. Végsősoron ezt a dolgozatot is lehet agyonhallgatni a Hungár naptárhoz hasonlóan, a kérdés csak az, hogy ez jó-e az egyetemes tudománynak. Igyekszem mindent megtenni, hogy mind szélesebb körben elterjedjen a „Szeleukida kód” híre, ezért szerepeltettem egy kiadványban az angol és német fordítást is.
Minimális csillagászati tudással állításaimat bárki le tudja ellenőrizni, és levonni az egyértelmű konklúziót.
Az asszirológusok és a csillagásztörténészek nagyon gyorsan a Hungár naptár támogatóivá válhatnak, és nem kell utána sokáig várnunk, hogy a 200 kitalált évet töröljük a történelemkönyvekből.